Mint ez az életrajzotokból is kiderült, mindketten régóta foglalkoztok profi szinten fotózással. Ez hogyan jött nálatok? Gyerekkori hobbi? Egy kiállítás fogott meg benneteket, esetleg valaki javasolta?
Sopronyi Gyula: - Valóban gyermekkorom óta foglalkoztat a fényképezés. Először 8-9 évesen kerültem vele kapcsolatba, mikor az édesapám vett egy fekete-fehér labort, hogy a saját készítésű képeit ott nagyítsa le. A panellakás kis fürdőszobájában, mikor felkapcsolódott a piros fény, megcsapott a vegyszerek illata, és láttam egy varázslatot, hogy tűnik fel egy fehér üres lapból egy kép. Elragadott. Az általános iskolában már nem volt kérdés a pályaválasztás. Először gimnázium, utána a Práter utcai Fényképész Szakiskola.
Reviczky Zsolt: - Én csak 7 esztendeje fotózom hivatásszerűen, eredetileg biológusmérnök a végzettségem. Az USA-ban dolgoztam pár évet, ahol egy más kultúrára történő rácsodálkozásból adódott, hogy elkezdtem fotózni.
Minek tekintitek a foglalkozásotokat? Egyszerű munka vagy inkább művészet?
R. Zs.: - Egy kis hangya vagyok az ország vezető politikai napilapjánál, a Népszabadságnál. Egész héten a földeken kapálok, de néha belebotlok egy-egy értékesebbnek tűnő rögbe.
S. Gy.: - A fotografálás számomra egy kifejezési eszköz. A képek utóéletét leginkább a néző dönti el, hogy ez művészet-e.
Mi volt a legizgalmasabb munkátok, képetek? Hogy született meg? Jókor voltatok jó helyen? Kicsit meséljetek róla!
R. Zs.: - A legizgalmasabb munkám bizonyos szempontból az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni zavargások fotózása volt. Könnygáz, fejmagasságban leadott gumilövedékek, részeg futballhuligánok, akik egy idő után már nagyon nem kedvelték a fotósokat. Tanulságos volt testközelből látni, mikor az utcán az erőszak nyelve uralkodott, és amely eseményeket most ismét annyira egyoldalúan próbálnak beállítani.
S. Gy.: - Erre a legkézenfekvőbb válasz – mivel több háborús zónában jártam, például Gázában, Pakisztánban, Irakban, legutóbb pedig Líbiában –, hogy az ott készült képek elkészítése talán izgalmas, de ez nem egy romantikus munka. Rengeteg felkészülést, odafigyelést igényel. Szó szerint minden lépést meg kell fontolni. Így is nagyon sok múlik a szerencsén, amin jelen esetben nem csak egy jó kép születése, de akár az életed is múlhat.
Gondolom, sokat fotóztátok már Budapestet. Mégis, a Europe in Budapesthez a felkérés jelentett-e új kihívást, vagy csak végig kellett néznetek az archívumaitokat és onnan válogatni? Netán sikerült a könyv kapcsán új szemszögből is felfedeznetek a várost?
S. Gy.: - Nagy kihívást jelentett, mert rengeteg helyszín volt, a fotókat pedig egy hónap alatt kellett elkészíteni. Ami elsőre elégnek tűnik, de ha figyelembe vesszük a százharminc helyszínt, a változó időjárást, hogy egy-egy helyszínt csak a nap bizonyos szakában lehetett fényképezni, nem is beszélve a többi külső tényezőről… Például, ha egy épület előtt egy sittel teli konténer áll, megkérni, hogy tegyék arrébb, vagy egyszerűen csak sok autó parkolt előtte, ekkor hétvégén vissza kellett menni, és még sorolhatnám. Mivel úgy gondoltam, a könyvben lévő képeknek a mai kor hangulatát kell visszaadnia, a legritkább esetben nyúltam az archívumomba. Például csak akkor, ha egy egész épület tatarozva volt, és nem lehetett máshogy megoldani. Természetesen sok új helyszín volt számomra, amit eddig nem fényképeztem, így új szemszög is akadt bőven a fotózás során.
R. Zs.: - Egy hónap alatt kellett fejenként közel kétszáz helyszínt bejárni, lefotózni – miközben a szövegek több mint fél éve készültek. Több, a könyv alkotóin kívül álló körülmény hozta létre ezt a helyzetet, de számomra gyakorlatilag egy vesszőfutás volt. Kárpótolt, hogy a várost teljesen új szemszögből fedezhettem fel, és kerültem kapcsolatba olyan értékes és rendkívül érdekes közösségekkel, akik mellett amúgy nap mint nap elsétáltam.
Egyébként gratulálni szeretnék a könyv ötletgazdáinak, szerintem zseniális gondolat volt egy olyan Budapest-útikönyvet létrehozni, ahol a különböző európai kultúrák helyi lenyomatainak bemutatásán keresztül azonnal kialakulhat valamiféle kapcsolat, kötődés a város és az ide látogató külföldiek között. A „bennszülöttek” pedig egy új, izgalmas szempontból fedezhetik fel városukat.
Ennek külön örülünk, hisz ezek szerint működik az, ami a könyv igazi célja volt. A kötetből melyik kép, esetleg képek a személyes kedvencetek, amire büszkék vagytok? Kicsit meséljetek róla, hogy miért érzitek különlegesnek. Személyes élmény kötődik hozzá, technikai kihívás volt, véletlen műve stb.
R. Zs.: - Személyes kedvenceim a Radonyezsi Szent Szergij orosz ortodox egyházközségnél készült fotók (a könyv 178. oldala). Kívülről a diplomata-negyed átlagos villaépülete, belépve viszont egy ritkán látott világ – bárhol lehetnénk Oroszországban. Azóta is járok vissza hozzájuk fotózni, amit Kádár Iván atya nagylelkű hozzáállása és nyitott, befogadó gondolkodása tesz lehetővé.
S. Gy.: - Kiemelni nem tudok egyes képeket, de személy szerint nyilván azokra a képekre emlékszem, amiket kihívás volt elkészíteni. Ez lehet prózai ok. Bejutni egy bérház udvarába, a huszonötödik kapucsengőt megnyomva se adni fel, és reménykedni, hogy ez a lakó talán beenged, hogy tudjak fényképezni. De technikai ok is lehet, hogy olyan perspektívából fotózzak, hogy ne torzuljon egy épület. Ezek természetesen csak nekem kihívások, és remélhetőleg a képeken ez már nem érződik.
Hogyan születik meg egy fotótok? Nagyjából már tudjátok, hogy mit akartok elkapni, vagy csak várjátok a megfelelő pillanatot és ihletet?
R. Zs.: - Az előzetes információk birtokában, illetve némi helyszíni „körbeszaglászás” után próbálok egy adott fotót vizualizálni, de sokszor esik be a „megfagyasztandó” pillanat hirtelen. Általában nagyon fontos számomra, hogy a lehető legkisebb befolyással legyek a helyzetre, szinte észrevétlen maradjak.
S. Gy.: - Körbejárom a helyszínt, megnézem, hol lenne a legjobb pozíció, és ha lehetőség van például egy templombelsőnél egy jelentet lefényképezéséhez, akkor megvártam, vagy visszamentem később, mikor például mise, keresztelő vagy egyéb más szertartás volt. Így megtelik élettel a sima belső tér, ami hozzáad a kép hangulatához.
Mi az a téma, helyszín, esemény stb., ami nagyon izgat titeket, amit szeretnétek még mindenképpen megörökíteni?
S. Gy.: - Mindig is ez emberi történeteket kerestem a vizuális világom mögött. Szeretném ezt tovább folytatni, legyen az itthon vagy külföldön.
R. Zs.: - Szeretnék egy igazán jó sorozatot készíteni, ahol romák, a hétköznapjaik valamely aspektusa a főszereplő.
Köszönöm szépen a beszélgetést és sok sikert kívánok nektek a további munkáitokhoz!
A fényképészekkel Baráth Gergely, a Terra Recognita Alapítvány tagja beszélgetett.
A kiadvány egyik fő üzenete, hogy a magyarok büszkék fővárosuk sokszínűségére és számos forrásból táplálkozó kultúrájára. A szerzők arra szerették volna ösztönözni az ide érkező látogatókat, hogy pár nappal tovább időzzenek az országban vagy a későbbiekben visszatérjenek. A könyv már most tízezer példányban talált gazdára, és sikerét jól bizonyítja az a Győri Enikő által elmesélt történet, miszerint Csehország budapesti nagykövetasszonya levélben köszönte meg a kiadványt, amely még számára is sok újdonsággal szolgált, annak ellenére, hogy évek óta él a városban.